Félrefordította a fejét, okos, de hideg szemével ránk nézett, majd beugrált az egyik asztal alá. Pár pillanattal később előjött, a csőrében valami sárgás tárggyal. Ahogy kicsit közelebb került, már látszott, hogy egy nyers csirkefejet tart peckesen. Addigra már odaért egy pincér és széles mozdulattal hessegetni kezdte, de a fekete madár először tett még egy kört – talán abban bízott, hogy mégis maradhat –, aztán hirtelen felemelkedett, és a fejem fölött húsz centire elrepülve hagyta el  a helyiséget a kitárt ablakon keresztül.

Az étteremben mi voltunk az első vendégek (meg a varjú). A pincérek még az előző estéről megmaradt szemetet takarították. Ez volt az utolsó napunk Indiában és egy kellemes reggelivel szerettük volna kezdeni. Hát így sikerült. Azért ettünk is valamit.

A varjak egyébként nagy számban élnek Indiában és délen különösen sok van belőlük. A kovalami tengerparti faluban károgásuktól zengett egész nap a környék. Elszaporodásuk egyik oka valószínűleg a számos szemétdomb. Kár(!), mert elnyomták a náluknál kellemesebb hangú madarak énekét. (Tudom, a varjú is énekes madár.)

A reggeli után elindultunk Mumbai utcáin. Mentünk előre, csak néha pillantottunk a térképre. A fekete-sárga taxik között valakit éppen borotváltak a járda közepén. Mögötte, az utca túloldalán egy bizarr, oda nem illő, hatalmas épület. Egy németországi kastély mintájára emelték az angolok, még a 19. században. Most is olyan hangulata van, mint egy középkori várkastélynak, óriási denevérek nyüzsögnek benne ezrével – fekete talárba öltözött ügyvédek lepik el a folyosókat, ugyanis ez a Központi Bíróság. Szabadon bemehettünk a polgári pereket tárgyaló ülésekre, csak a táskánkat és kameránkat kellett leadnunk a bejáratnál. Az indiaiak különös angolját használták a tárgyaló felek és a bíró is.

Hamarosan a Gateway to India nevű hatalmas diadalívhez érkeztünk, vagyis a kikötőbe. Itt felszálltunk egy kis hajóra, amely elvitt minket az Elefanta nevű szigetre, jó messze a Mumbai öbölben. Másfél órát hajókáztunk és még mindig az óriási tengeröbölben voltunk. Mindenfele gigászi tankhajók ácsorogtak, vagy éppen a nyílt tenger felé úsztak, mozgásukra csak a köröttük pezsgő vízből lehetett következteteni.

A szigeten hasonló, sziklába vésett hindu templomok vannak, mint Mamallapuramban, de jóval kevésbé díszítettek. A belsejük meg túlzottan sötét, homályos. Körülöttünk majmok ugráltak arra várva, hogy mikor esik le a földre valami ehető. Nagyon sok volt az indiai kiránduló.

A visszautat valamivel hamarabb tette meg a hajó. Már határozottan látszottak a kikötő épületei, amikor a nap a látóhatár széléhez ért. Az óriási város felett lebegő szmogharangon keresztül szürkés-lilás színt vett fel a napkorong, a széle egyenesen feketébe játszott.

Kiszálltunk a hajóból. A sétáló embertömeg között eljutottunk a Taj Mahal hotel elé. Megszólalt a feleségem mobilja. Ő felvette. Kis ideig hallgatta, aztán elváltozott arccal nekem nyújtotta. A fülemhez emeltem. A fiam hangját hallottam. Lenyomtan a piros gombot. Remegő kézzel visszaadtam a telefont. Ezután sokáig átölelve tartottuk egymást, majd a sétány korlátjának támaszkodtunk. Sűrű könnyeinkben elmosódtak az elegáns szálloda fényei – meghalt az Édesanyám.

Nem tudom pontosan, hogy meddig álltunk így, csak arra emlékszem, hogy néhány sétáló megnézett minket. (Talán azt hitték, hogy a terrortámadás valamelyik áldozatának vagyunk a hozzátartozói?) Aztán megpróbáltunk néhány szót váltani egymással, de csak értelmetlenségek jöttek ki a torkunkon. Végül összeszedtük magunkat és taxiba szálltunk. Volt még rúpiánk, amit felesleges hazahozni. Elmentünk hát néhány selyemsálat venni. Mondtuk a boltosnak, hogy mit kérünk, ő ránk nézett, a fiókba nyúlt – és elsőnek egy koromfekete sálat rakott elénk. Ránéztem a feleségemre és látszott, hogy ő is alig tudja visszatartani a sírást.

Valahogy túlestünk a reptéri hercehurcán. A nagy gépen már olyan fáradt voltam, hogy azonnal elnyomott az álom. Londonban átszálltunk a Malév járatára. Ahogy beléptünk a fedélzetre, kegyetlen üvöltés fogadott. A zaj a leghátsó sorban ülő férfitől származott. Két úriember között ült, akik szinte mozdulatlanul hallgattak. Az utasok megrökönyödött, sőt rémült arccal tekintgettek hátra, a rikácsolás irányába, én viszont hálás voltam az illetőnek – helyettem is ordított.

Csaknem egy órás késéssel végre felszállt a gép, mire az üvöltés abbamaradt. A férfi úgy látszik belátta, nem tudja elérni, hogy Londonban leszállítsák a repülőről, és így az Angliából való kitoloncolása immár visszafordíthatatlan. Az életünk legdrámaibb történései sajnos többnyire visszafordíthatatlanok.

Emlékezzünk Édesanyámra a sok-sok gyönyörű hímzése közül ezzel. Egyébként matekot és fizikát tanított.

A bádogból és deszkából összetákolt dobozokról csak a kiterített ruhák és a sűrűn ágaskodó tévéantennák árulták el, hogy emberi hajlékok. A rajtuk ugráló, szaladgáló gyerekekkel olyan volt az egész, mintha a Gettómilliomos egy jelenete játszódna le a szemünk előtt.

Ez a látvány fogadja az utazót rögtön, amint a gépe eléri Mumbai (Bombay) repterének betonját. A szögesdróttal megerősített kerítésen kívül pár méterre már egymás hegyén-hátán emelkednek az egyik nyomornegyed szomorú, élőhelyként szolgáló dobozai. Nyilvánvaló, hogy itt csak ők lakhatnak. Ki vásárolna telket a le-, és felszálló gépek tőszomszédságában?

Az óriási város hivatalos lélekszáma 2008-as adatok szerint 14millió, de a be nem jelentettekkel együtt több mint 18millióan is lehetnek.

Többen figyelmeztettek rá, hogy Mumbai nemcsak jóval nagyobb, hanem más is, mint Delhi. Igazuk volt. Itt sokkal több a viktoriánus időket és a 20. század elejének építészetét idéző ház. Persze Delhiben is vannak, de Mumbai belső kerületeiben szinte csak ilyeneket láttunk. Az utcák, ahol sétáltunk, lehettek volna akár Londonban vagy Bécsben is. Néhány középület különösen figyelemreméltó, mint például a híres Victoria pályaudvar, aminek a csipkézett, szobrokkal díszített, tornyos központi épülete mögött egy óriási csarnokba futnak be a vonatok. Állandóan utasok ezreitől hemzsegnek a peronok.

Vagy a híres Taj Mahal szálloda, melyet a Tata gyáriparos dinasztia egyik tagja építtetett „bosszúból”. Az történt ugyanis, hogy az illető tőkést az egyik, angolok által fenntartott bombay-i szállodából kitessékelték, mondván, hogy indiaiként ott semmi keresnivalója. Erre aztán ő egy annál a hotelnél is nagyobbat, puccosabbat emeltetett, ez lett a Taj Mahal.

Az utcákon nemcsak kószáló teheneket nem látni, de ki vannak tiltva a bicikli-, és motorriksák is. Csak autók közlekedhetnek, vagyis taxival kénytelen a turista utazni. Ezek fekete-sárgára festett, változó korú és állapotú járművek, de mindegyikben van taxióra, amit a sofőr be is kapcsol! Az is meglepett, hogy a taxisok jelentős része nem beszél angolul.

Szóval ebbe a városba indultunk el a repülőtérről. Az útikönyvből tudtuk, hogy messze van a városközpont, ahol a szállásunkat foglaltuk. Eleinte elég ütemesen haladt velünk a taxi, de aztán egyre sűrűbb lett a forgalom a kétszer négysávos úton. Egyszer csak az addigi viszonylag ép külsejű házakat olyan épületek váltották fel, amit erős fantáziával is nehéz elképzelni. A hét-nyolcemeletes panelházakban szinte alig voltak válaszfalak, olykor még a szegényes bútorok is látszottak, sőt néhány esetben keresztül lehetett látni a lakáson. A házfalak feketék voltak az évek során rájuk rakódott kosztól. Aztán alacsonyabb, a reptér mellettihez hasonló lakódobozok következtek egymás hegyén-hátán. A taxisofőr szinte büszkén mutatott a szörnyű látványra: Dharavi. Ez egész Ázsia legnagyobb összefüggő nyomornegyede, több mint egymillóan lakják és termelés is folyik benne, mert az évi kereskedelmi forgalma meghaladja a 600millió USA dollárt. Lám, még egy nyomornegyedre is lehet büszkének lenni.

A forgalom közben annyira bedugult, hogy hosszú percekig meg se tudtunk mozdulni. Közvetlenül mellettünk, a viskók közötti néhány méternyi üres folton, háttal az úttestnek egy eleven, emberformájú hústömeg tornyosult. Felső teste teljesen meztelen volt és alul is csak egy nagyon vékony, bő nadrág volt rajta, ami azonban most szorosan a testéhez tapadt a víz hatására. Az illető ugyanis mosakodott, vagyis egy edénnyel szabályos időközökben merített a mellette levő dézsából és a fejére, vállára locsolta a vizet, ami csillogva gördült alá fekete testén, végig az alacsony sámlit körbefolyó hatalmas, hurkás combokon, le a szürke porba. A hosszú hajról eddig is sejtettem, hogy egy nő tisztálkodik előttünk, de most egy árnyalatnyit elfordult és láthatóvá lettek kapitális méretű mellei. Körülötte tettek-vettek, végezték megszokott tevékenységüket a nyomornegyed lakói, ő pedig – aki ülve is magasabb volt, mint a hozzá legközelebbi lakódoboz – csak locsolta magát. Egyszer aztán letette a csöbröt, hátrasimította a haját és lassan, nagyon lassan felállt – csaknem betöltve a viskók közötti szünetet. Olyan volt, mint egy óriási anyaméh, körülötte nyüzsgött, ugrált a telep népe, mint megannyi dolgozó bogár. Miközben karjait égnek emelte, hogy felvegyen egy bő inget, hatalmas alakja élő szimbólumként magasodott a gigászi város légterében.

A fiatal férfi lassú, de magabiztos mozdulatokkal vitte fel a különféle színű csíkokat és foltokat az előtte nyugvó fejre. Társa, a fej gazdája, egy nagydarab színész félmeztelenül feküdt előtte a színpadon. Néha váltottak egy-egy mondatot. A fekvő felénk fordította a fejét, hogy a maszkmester könnyebben dolgozhasson a füle körül, erre aztán még több vaku villant fel a nézőtéren lassan gyülekező turisták soraiból.

A kathakali táncelőadás sajátossága, hogy a színházat egy órával a műsor kezdete előtt kinyitják és a közönség tanúja lehet, hogy miként készül a táncosok színpompás (és kissé ijesztő) maszkja. Amit mi, turisták kapunk, az csak egy alig másfél órára szűkített változata ennek a régi táncnak, mely erdeti formájában nyolc-kilenc(!) órás volt. A kathakali ősi táncformákból alakult ki a 17. században és hindu templomokban adták elő. Este kilenctől a hajnali órákig tartott a vallási rítus szerves részét képező előadás. Ma már három-négy óránál nem tart tovább, és a „turistaverzió” még ennél is jóval rövidebb.

Később egy másik színész és „kozmetikus” is megjelent a színpadon, majd amikor mindkét maszk elkészült, előjött egy erős orgánumú illető és elmagyarázta nekünk a tánc elemeit, hogy értsünk is majd valamit az egészből. Megtudtuk, hogy mit jelentenek az egyes szem-, és arcjátékok és a végtagmozdulatok. Ezután rövid, és szinte fülsértően magas hangon összefoglalta a történetet, majd megjelentek a táncosok. Nem kell itt valami akrobatikus, vagy fergeteges előadásra gondolni. Lassan, elsősorban tényleg a mimikára és a kézmozdulatokra alapozva folyt a tánc. A művészek nem is tudtak volna a rájuk aggatott rengeteg cucc miatt gyorsabban mozogni. Az egészet a fent említett narrátor kísérte végig ugyanazzal a kissé sivító kántálással. A trópusi éjszakában és a titokzatos templomi „közegben” ez nyilvánvalóan másként hatott, mint a zárt színpadon, különösen, mivel ott a hívők számára minden ismerős volt. Nekem, érdeklődő, de laikus turistának elég volt a másfél óra, de akadtak néhányan a nézőtéren, akiknek még sok is. Például annak a középkorú olasz házaspárnak, akik végig dumálták és röhögcsélték az egészet.

A kathakali előadást Kochiban láttuk, Kerala második legnagyobb városában, mely egy szigetre épült, közvetlenül a szárazföld mellett. Az egész település egyetlen óváros, jól megőrizve a gyarmatosító portugálok által létrehozott kikötőt, kereskedőnegyedet és sok egykori polgárházat is. Jóval nagyobb, mint Pondicherry francia negyede és természetesebb, nem annyira hivalkodóan steril. Kellemes sétát lehet tenni a tengerpart hatalmas kínai merítőhálói között, megfigyelve, hogyan húzzák fel az óriási neccet csigák és emelők segítségével. Lehet bandukolni az ódon, mediterrán hangulatot árasztó házak között (persze ellenállva a kereskedők csábításainak) és betérni egy-egy régi keresztény templomba. A Szent Ferenc templomban – amely India legrégibb keresztény temploma – még látható az a kőlap, amely alatt tizennégy évig nyugodott a Kochiban 1524-ben meghalt Vasco da Gama.

Érdekes Kochi egykori királyainak a palotája is (ld. a fenti kép). Kívülről semmi különös, nálunk egy közepes nemesi kastélyocska különb nála. Bent azonban meglepően érdekes kiállítás fogadja az érdeklődőt. Az uralkodóház történetét láthatjuk tárgyakban és képekben. De micsoda képek! Például a királyi család hölgytagjai egy ünnepi összejövetelen, az 1900-as évek elején – valamennyien félmezetelenül. (A fiatalabb hercegnők még hagyján, na de a hetvenes éveiben járó anyakirálynő is pucér felsőtesttel!) Alatta a magyarázó felirat, hogy a dolog nem véletlen, mert még bő száz évvel ezelőtt is ez volt az általánosan elfogadott női viselet ezen a vidéken és csak később „szivárgott” le ide az északiak szárija, salwar kameez-e,  vagy csuridárja. Még egy bizonyíték tehát arra, hogy a jelenleg általános, rendkívül puritán indiai női divat külső hatásra alakult ki és valószínűleg a muszlim hódítóknak volt ebben jelentős szerepük. (A salwar kameez bizonyítottan muszlim eredetű.) Az iszlám-befolyás előtti időkből fennmaradt sok-sok szobron az indiai hölgyek kivétel nélkül mind meglehetősen lengén öltözöttek.

Vasárnap volt és ez látszott a szigetlakók tevékenységén, vagyis a katolikus többségű településen senki sem dolgozott. Üresek voltak a rizsföldek, a panzióban nem lehetett kirándulásra jelentkezni, a csatornák partján nem mostak az asszonyok. Csak a rév gyanánt működő hosszú csónak kúszott álmosan a víz egyik partjáról a másikra, benne ünneplőbe öltözött helyiekkel.

Thomas, a panzió tulajdonosa nekem is azt javasolta, hogy délelőtti programként látogassam meg az ő ortodox templomukat. Nem tartottam rossz ötletnek, mert érdekelnek a vallási szokások és szertartások mindenütt a világon. A feleségem inkább a  természet ölén való lazítást, olvasgatást választotta, úgyhogy egyedül indultam el.

Az említett ortodox templomhoz nekem is át kellett kelnem a csatorna túlpartjára, és aztán gyalogolni, egyszerűen a hang irányában. A templomból ugyanis már messzire hangzott az ének és mire a kapuhoz értem, szinte fülsértő hangerővel zengett a harmónium, és a hívők  dala.

Keleti szokás szerint a cipőmet az épület előtt kellett hagynom, jól esett az erősödő melegben mezítláb megállni a hűs kövezeten, az ajtóban. Beljebb nem mentem, mert onnan is jól láttam mindent. (Kíváncsi lettem volna, hogy vajon a pap is mezítláb van-e, de a hosszú köntösétől ezt nem lehetett megállapítani.) Bal oldalon helyezkedtek el a férfiak, jobbra a nők. A gyerekekre nem vonatkozott ez a szabály, mint ahogy egyéb fegyelem se – nyugodtan járkáltak, beszélgettek, és néhányan a kövön elheveredve aludtak. Ülőhely csak a nagyon öregeknek jutott.

Jó egy óra elteltével úgy döntöttem, hogy elég a fülemnek ennyi megterhelés, felkerekedtem hát, adtam néhány obolost a révésznek, aki cserébe átvitt ladikján a túloldalra. Ott a katolikus templom várt rám, kétszer akkora, mint az ortodox, de fele annyi hangerővel. Bent telt ház volt, de nagyon sokaknak jutott ülőhely is. Az énekkar vasárnapi iskolás gyerekekből állott (talán ez volt az egyik oka a kisebb hangerőnek). Az áhítat itt sem volt kisebb.

Egy órácska elteltével, miközben a parti pálmák alatt a panzió felé gyalogoltam, hallgattam, hogyan feszül egymásnak az ortodox és a katolikus templom zenéje a trópusi melegben – ezúttal az ortodox győzött. Egy dologban azonban egyformák voltak: a mise hosszában. Megérkezésemkor már mindkét helyen folyt a szertartás, és amikor bő két óra múlva távoztam, még semmi nem utalt arra, hogy be akarnák fejezni.

A keresztény hitet a legenda szerint Krisztus egyik közvetlen követője, Szent Tamás apostol kezdte terjeszteni Indiában az első században.

A Kerala lakosságának több mint 20%-kát kitevő keresztények ugyanúgy öltöznek mint a hinduk, legföljebb a nyakukban fityegő keresztalakú medálról lehet felismerni őket. A lakásukban központi helyet elfoglaló házi oltár ugyanolyan tarka és csicsás, mint a hinduké, csak Siva vagy Ganésa képe helyett Krisztus, Mária, vagy éppenséggel Szent Tamás „portréja” díszíti.

A nagy vallások (hindu, keresztény, muszlim) képviselői többnyire jól megvannak egymás mellet ott, Délen. Olykor előfordulnak persze ’súrlódások’, vagy ahhoz hasonló dolgok, amit most elmesélek.

A szomszédos Tamil Nadu lakosságának túlnyomó része hindu, akik tisztelik, és nem eszik a tehenet. A jámbor jószágokat  gazdáik nappal szabadon eresztik, amik aztán az egész napi élelemkereséstől és az utcák forgalmától elcsigázva valahogy hazavergődnek az este beálltakor. De nem mind! Mit tesznek hát a találékony keralai keresztények? Éjjel, teherautóikon átlátogatnak a tamilokhoz és az elkóborolt, vagy gazdátlan teheneket összefogdossák, otthon meg – ó míly borzalom! – szaftos sztéket sütnek belőlük.

A két csónak halkan siklott egymás mögött, az evezők egyenletesen csobbantak a sötét vízben. Csend és béke honolt a csatorna fölött. Olykor egy-egy denevérraj indult el a partmenti pálmákról, tett egy gyors kört, majd eltűnt abban az irányban, ahol néhány házikó fénye jelezte a víz túlsó partját. Talán ebbe a nagy nyugalomba akart életet vinni Thomas, a házigazdánk, mert először csak halkan, dúdolva, majd egyre hangosabban kezdett énekelni. A rizstermesztő gazdálkodóhoz képest szép hangja és a magánhangzóktól hemzsegő, dallamos malayalam nyelv kivételesen formás éneket varázsolt a trópusi estébe. Ráadásul, az első strófa után a két evezős amolyan refrénfélét is kerített a nóta mögé, és így a hat-hétfős társaság egy monstre népdalbemutatóban részesült. Az első számot követte a második, harmadik, a szünetekben Thomas elmesélte a tartalmukat is.

Ez a csónakázás az első esti kirándulás befejezése volt a keralai backwater-ek egyik szigetének partjainál. Ezen a tájon a 20-40 kilométer széles és többszáz kilométer hosszú tengerparti sáv alacsonyabb, mint a tenger szintje, így azok a patakok, folyók, melyek itt érik el az Arab-tengert, a vizük nagy részét hátrahagyják (back) és csatornák, meg tavak alakulnak ki, köztük kis szigetekkel. Persze az ember ebbe nem törődött bele és a vízben álló területek egy részét gátak építésével és feltöltéssel visszanyerte, ahol most rizst termeszt.

Azon a szigeten, ahol mi egy úgynevezett „homestay”-ben laktunk,  szintén a rizstermesztés és a halászat a falu lakosságának fő megélhetési forrása. A település engem inkább egy sűrűn lakott tanyavilágra emlékeztetett, mert a házak között nagyon nagyok a távolságok, különösen a sziget belsejében.

A csatornák szélessége tíz és százötven méter között váltakozik. A keskenyebbek a hangulatosabbak. A csatornák partján zajlik az élet, reggel ott tisztálkodnak, fogat mosnak a helyiek, napközben meg nagy ruhamosások, mosogatások zajlanak. Nyugodt, megfontolt mozdulatokkal végzik a napi rutinfeladatokat és széles mosoly kíséretében, barátságosan köszöntik az arra sétáló magunkfajta turistákat. Az asszonyokat majdnem mindig néhány gyerkőc vette körül, akik általában körénk gyűltek és kérték, hogy fotózzuk le őket, néha megkérdezték, hogy van-e számukra toll vagy ceruza nálunk.

A „homstay” azt jelentette, hogy egy fedél alatt laktunk a házigazda családjával, de nem zavartuk egymást, mert hatalmas háza volt. A nappalit és a konyhát közösen használtuk. Esténként beszélgettünk velük, meg a többi turistával.

A környékre a szinte időtlen nyugalom volt jellemző. Két közlekedési eszköz létezik ott: bicikli a szárazföldön és különböző méretű csónakok a vízen. A keskeny, hosszú ladikokat kompként használják, a nagyobbakkal terményt szállítanak. A motoros bárkák menetrendszerint közlekednek a nagyobb települések, például Alleppey felé. Van egy egészen különleges és csak itt alkalmazott vízijármű – a „house boat”. Ez úgy készül, hogy a korábban rizsszállításra alkalmazott hatalmas csónakokra egy felépítményt szerelnek és minden kényelemmel ellátják. Külön háló, étkező és fürdőfülke is van rajta, általában légkondival. Ezt a hajót aztán a turisták kibérelhetik. Az ára egy napra ötezer és tízezer rúpia (20 000 – 40 000 Forint) között van és kettő - hat személy bérelheti. A házigazdánk azt mondta, hogy 75(!) százalékban indiaiak bérlik. Ez is mutatja az indiai életszínvonal növekedését. Mi nem vettük igénybe, mert drágának találtuk, meg aztán úgyis ott laktunk a természet közepén.

Az egyik koradélután úgy döntöttem, hogy kisebb gyalogtúrát teszek a sziget belsejébe. A rizsföldek közötti keskeny gyalogösvényen indultam el és hamarosan hangos zenét hozott felém a meleg szellő. A hang az egyik tanya felől jött, arra kanyarodtam hát. Amint közelebb értem, népes és zajos társaság volt kivehető a tágas udvaron és még mögöttem is érkezett néhány vendég. Őket kezdtem faggatni, hogy mi történik itt. Nem értettek. Végre aztán az egyik gyereklány rábólintott a találgatásomra, hogy igen, esküvő. Elmentem az udvar széléig, mosolyogtam rájuk és vártam, hogy működésbe lép az általában tapasztalt vendégszeretet és beljebb tessékelnek – de nem. Csak közömbös, értetlen, sőt itt-ott barátságtalan arcokat láttam. Így aztán néhány perc nézelődés után távoztam. Hát, ez is India.

Megvallom, hogy nem kedvelem a masszázst. Nem szeretem, amikor valaki a meztelen testemen matat. (Egy csinos nő persze más, de az túlmutat ennek a blognak a témáján.) Kerülöm tehát a test felfrissítésének ezt a módját. Az ember azonban gyarló, meg kíváncsi, meg egy kicsit sznob is, így történhetett hát, hogy a kovalami strandon kivételt tettem.

Keralának egyik fő nevezetessége az áyurvéda. Vannak, akik direkt ezért utaznak oda, fáradtságot és pénzt nem kímélve. Nosza, én is úgy döntöttem, hogy alávetem magamat ennek a nemes tortúrának. Még okot is találtam hozzá, ugyanis néhány hónapja kínzóan fájt a jobb talpam, a sarok alatti tájon, nyilván az életkoromnak nem megfelelő mértékű sportolásból eredően.

Az nem is volt kérdéses, hogy a feleségem is jön az áyurvédikus kezelésre, hiszen ő imádja a masszázst. Nem kellett sok időt fecsérelnünk a megfelelő hely keresésére, mert a panziónktól nem messze, az egyik szálloda kapuján szép réztáblán díszelgett a felirat, hogy „Ayurveda központ” és alatta két név, Dr. mindegyik előtt. Nincs mese, ez való nekünk! Be is nyomultunk a kertbe, ahol a kéken csillogó medence partján lebzselő alkalmazott vigyorogva mutatta nekünk, hogy merre van az áyurvéda. (Honnan találta ki, hogy azt keressük?)

Bent két férfi (na persze!) fogadott minket. Az egyik - negyvenes,  vékony, keskeny arcélű - okos szemekkel mosolygott ránk barnakeretes szemüvege mögül. Nyilván ő a doktor. A csaknem feketebőrű, huszonöt körüli másik még nem lehetett doktor (talán doktorandusz?). Az ő erősebb testalkatából inkább kinézett, hogy masszőr, mint a matektanár fazonú doktorból.

Előadtuk a különféle bajainkat, a barátságos inkvizítorok megértően bólogattak. Az idősebb kissé vakarta a fejét, amikor kiderült, hogy már csak két napunk van Kovalamon. Valamit értekeztek az anyanyelvükön, majd a doktor közölte velünk, hogy akkor megpróbálják kétszeri kezelésbe sűríteni a terápiát. Ezután intett a feleségemnek, hogy kövesse. Nekem tehát a doktorandusz jutott. Na mindegy, nem volt visszaút.

A srác egy székre mutatott, hogy vetkőzzek. Amikor már csak alsónadrág volt rajtam, akkor beparancsolt az egyik sarokba, ahol egy repedezett műbőrrel bevont hatalmas matrac feketéllett. Riadtan kuporodtam le a matrac egyik végére. A kedélyes ítéletvégrehajtó elhúzott egy hatalmas függönyt, majd óriási szemeit rámvillantotta és a gatyámra mutatott, jelezve, hogy még mindig túlöltözöttnek talál.

Sorsomnak kiszolgáltatva és meztelenül feküdtem hát hason a barátságtalan priccsen. Ekkor valami érdes dolog kezdett végigszántani a hátamon, egészen a vállamig. Félrefordítottam a fejem és megpillantottam a fiatal mester lábujjait. Az illető komolyan vette a mesterségét, mert halkan, de határozottan rámszólt, hogy ne mozogjak és még jobban tekerjem ki a karomat vállból. Így jó! Eddig csak a talpam fájt, mostantól lehet, hogy a karomat se tudom majd használni. Mindegy, voltam áyurvédán!

A doktorandusz mintegy fél óráig szántotta lábával a hátamat, combomat, majd kiadta az utasítást, hogy forduljak meg. Hasonló tortúra következett elölről is. A fájós talpamat sem kímélte. Sőt, a végén még fel kellett ülnöm és akkor izmos kezével dolgozta meg elcsigázott karjaimat.

Mire szabadultam, az asszonnyal is végeztek és ő mosolyogva fogadott, mondván, hogy szinte kicserélték. Hát, bizonyos értelemben engem is.

Másnap a megbeszélt időpontban ismét megjelentünk a terápián, az asszony bizakodva, én meg a sorsomba beletörődve. Ugyanaz a páros vett minket kezelésbe és nekem ismét a doktorandusz jutott. A műsor első fele megegyezett az előző napival. Közben a srác kis szünetet tartott és a függöny mögött matatott valamit. Egy idő után furcsa sistergés hallatszott abból az irányból és ez a zaj egyre erősödött. Mire megtiprásom befejeződött, már világossá vált számomra, hogy ott fő valami! Az ifjú dravida félrehúzta a függönyt és rámparancsolt, hogy feküdjek fel arra az alkalmatosságra, ami úgy nézett ki, mint egy orvosi vizsgáló fekhely, csak éppen feketével bevonva. Felmásztam hát és hason fekve vártam, hogy mi fog történni. A doktorandusz valami ruhacsomószerűséget nyomott a gőzölgő edénybe, párszor megpaskolta a kezével, majd a hátamra csapott vele – én meg felüvöltöttem. „Jól van, óvatosabban csinálom” nyugtatgatott az ifjú hóhérsegéd. „Mi ez?” kérdeztem. „Olaj” jött a válasz. „Milyen?” mutattam némi érdeklődést. „Nem mondhatom. Szakmai titok.”

Az illata mindenesetre kellemes volt az olajnak, de a srác csak egy árnyalattal lett kíméletesebb, így aztán sokszor felszisszentem a bő fél óra során, miközben a testem egészen fogyaszthatóvá dinsztelődött. A legkínzóbb perceket akkor éltem át, amikor a fájós talpamat dörzsölgette a tüzes olajjal.

Amikor – megszabadulva a szenvedésektől – kimentünk az előtérbe, ott egy, a doktorhoz hasonló, de még vékonyabb illető ücsörgött. Bemutatkozott, ő volt a másik doktor. Lelkünkre kötötték, hogy most legalább egy óra hosszáig ne mossuk le magunkról az olajat.

Így indultunk hát haza, mint két csirke, melyeknek sikerült megszökni a grillezőből. Mintegy száz métert tehettünk meg, amikor valami hirtelen megvilágosodott bennem és ezt a feleségemmel is közöltem: „Te Marika! Nem fáj a talpam!”

Reggel kilenckor a German Bakery nevű népszerű reggelizőhelyen még sikerült elcsípnünk az utolsót a partra néző asztalok közül. Más években minimum fél házzal üzemeltek a kovalami vendéglők, most meg úgy kell összefogdosniuk a vendégeket – ők is szenvednek a válságtól. Szomorú látvány a rengeteg üres asztal. A German Bakery még örülhet, mert a teli első sor negyedházat jelent.

Ugyanúgy, mint az előző reggeleken most is a „german breakfest”-et rendeljük. Igy hűek maradunk a hely nevéhez, meg aztán ez a legkiadósabb. Az étlapon szerepelnek más nemzetek nevével jelzett reggeli-kompozíciók is (olasz, amerikai, angol, spanyol, stb.) és a legviccesebb a francia, mert abban a kávé és a croissont mellé jár egy szál cigaretta is.

Békésen ücsörögve vártuk, hogy kihozzák a teát, sajtot, pirítóst, satöbbit. Az emeletnyi magasból szemléltük a lent zajló életet, onnan az egész partszakasz belátható volt. A sétányon már gyülekeztek portékájukkal (ajándéktárgyak, gyümölcs, stb.) a különböző árusok, de még különösebb meggyőződés nélkül sétálgattak. A nyugati turisták is kezdtek szállingózni, de a vízbe csak néhány sportosabb alkat vetette bele magát.

Volt azonban egy bizonyos szakma, mely nagy számban képviseltette magát a parton: a halászok. Ugyanis a helység, melyhez az egész part tartozik, egy halászfalu, ami kezd lassan benépesülni szállodákkal és panziókkal. Szerencsére, többemeletes betonkolosszusból még csak egy épült, az is jóval a falun kívül. A halászok tehát egyelőre megvannak a turistákkal, én meg hálás voltam nekik ezért, mert közelről láthattam a munkájukat és az érdekes ladikjaikat. Ezek a vízi járművek ugyanis vasszegek felhasználása nélkül készülnek. A deszkákba fúrt lyukakon kókuszrost-köteleket fűznek át, amit a belső oldalon egy a résbe illesztett ugyanilyen kötélhez csomóznak és az egészet bekenik kátránnyal. Persze itt-ott láthatók szögek is – az utólagos javítások nyomai.

Aznap reggel is szorgalmasan evezett az egyik csapat, hogy a hihetetlenül hosszú kerítőhálót mennél messzebbre vigye ki a tengerbe. Sok száz métert mentek egyenesen a csónakkal, aztán elkezdtek egy félkört leírni, majd visszafordultak. Közben a csapat egy része a parton tartotta a háló egyik végét, a másik meg jóval odébb ácsorgott és várta, hogy a csónak kiérjen és megfoghassák a háló túlsó végén a kötelet.

Egy másik halász-csapat is érkezett egy kerítőhálóval és az elsőtől tisztességes távolságban jobbra beeveztek ők is a sós elembe. Az első társaság csónakja már kiért a partra, amikor olyasmi történt, hogy alig akartam hinni a szememnek! A második csapat csónakja egyszerűen keresztülevezett az elsőnek a hálóján (lásd a skiccet). Nem ment be még messzebb a tengerre (valószínűleg nem volt elég hosszú a hálója), hanem keresztezte a másik által bekerített területet.

Néztem, hogy a parton levők miként viszonyulnak a dologhoz, de nem látszott rajtuk semmi, szorgalmasan tartották, illetve később húzták a hálót. Amikor ugyanis a csónak kiérkezik, akkor a háló mindkét végét a part felé húzzák és közben közelednek is egymáshoz. Az első csapat hálója persze elhaladt a másodiké alatt, ezért a vízben maradt halászoknak kellett segédkezni, nehogy összeakadjon a két háló. Szorgalmasan  dolgoztak és hangos, ütemes rigmusokkal kísérték az összehangolt munkát.

Mire végeztünk a reggelivel már a part közelébe ért az első csapat egész hálója, és a másiké se volt messze. Lesiettünk hát, hogy a közelből lássuk, amikor kivonszolják a zsákmányt. A húzók minden erejüket összeszedték, bent a vízben meg néhányan ugráltak a háló körül, gondolom azért, hogy a halakat visszatartsák a meneküléstől. Végül aztán a fövenyre került a necc – tele apró halakkal. Kérdeztem a mellettem állót, hogy ezzel tudnak-e valamit kezdeni, de megnyugtatott, hogy mind nagyon ízletes.

Hamarosan a partra került a másik csapat hálója is és ekkor egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott a hangulat! Az addig összeszedetten ténykedő, csak a munkára koncentráló halászok elkezdtek dühösen kiabálni, hadonászni. Az első csapat egyes tagjai ököllel mentek neki a másodikhoz tartozóknak, a többieknek kellett visszatartani őket. Nagyon közel álltak hozzá, hogy egy csinos kis tömegverekedés törjön ki Kovalam festői strandján. Megkérdeztem az egyik békésen ácsorgó helyit, hogy mi a ribillió oka, de a választ előre sejtettem: az első társaság rossznéven veszi a második veszélyes akcióját, a hálójuk keresztezését.

Néztem a sovány, de inas, erős embereket, akik most nemcsak a kemény munkától, hanem az indulattól is izzadtak és akiknek valószínűleg már nem kellett különösebben tanulni ezt a munkát, mert a génjeikbe íródott az évezredek során, és most ebbe, az életért folytatott mindennapi tevékenységbe hiba csúszott, a szerkezet megzökkent, kattogni kezdett, és ezt ők nehezen viselték el. Talán ezzel magyarázható, hogy elsősorban az idősebb halászok voltak nagyon dühösek.

Az indulatukat azonban csak a munka elvégzése után eresztették ki, amikor az már nem veszélyeztette a munka végeredményét. És ennek megértéséhez a kovalami halászoknak  még felsőfokú végzettségre se volt szükségük...

„Természetesen. Menjen csak be és nálunk nagyon kedvező áron ihat viszkit” vette kicsit halkabbra a hangját a vendéglő előtt ácsorgó „vendégfogó”. ”De én most egy egész üveggel szeretnék, elvitelre” mondtam, szintén diszkrét hanghordozással. „Az se probléma. Menjen be, én meg szólok a főnöknek.”

Követtem a vidám fickó utasítását és leültem az egyik asztalhoz. Hamarosan megjelent egy tekintélyt sugárzó illető, szorosan megállt mellettem és le is hajolt, amikor megszólalt: „Ön tehát egy egész üveg viszkit szeretne vásárolni?” Nem tagadtam, mire ő komoly ábrázattal folytatta: „Jelenleg nincs a készletünkben bontatlan üveg, de jöjjön vissza este, addigra beszerezzük.”

Este a főnök azonnal megismert és sajnálkozó arckifejezéssel egy nájlonzacskót tett le az asztalra: „Sajnos viszkit nem tudtunk szerezni. Ez francia konyak.” Na mindegy, kifizettem a 350 rúpiát a piáért (nagyon alacsony ár) és örültem, hogy sikerült végre gyomorfertőtlenítőhöz jutnunk.

Ugyanis – mielőtt bárki azt gondolná, hogy az asszonnyal éjjel-nappal vedelünk és esténként verjük egymást –, el kell mondanom, hogy az alkohol az Ázsiában utazó európai ember számára fontos fertőtlenítőszer. Az erre a célra magunkkal vitt pálinka azonban már a kilencedik nap estéjén elfogyott. Azért nem cipeltünk többet, hogy majd ott kiegészítjük a készletet. Gondoltuk mi. Csakhogy – amint azt a fenti kalandocska is mutatja – a dolog nem volt egyszerű. A normál üzletekben, amerre jártunk, sehol nem árultak tömény italt, de még sört is csak elvétve.

Apropó sör. A kovalami tengerparton – ahol a konyakot vettem – megfigyeltük, hogy a sörösüveget az asztal alá rakják. Jött a pincér, kitöltötte a sört egy olyan pohárba, amit egy átláthatatlan kólás matrica borított és az üveget lerakta az asztal alá. Amikor újratöltöttem a poharat, az üveget feltettem az asztalra, mire megjelent a pincér és udvarias mosoly kíséretében visszahelyezte a flaskát a homokba és megkért, hogy én is ezt tegyem. Később, egy másik vendéglőben világosítottak fel, hogy nehéz és költséges dolog alkoholmérési engedélyt szerezni és ugye – ami nem látszik, az nincs is.

A következő szintén Keralában történt velünk. A híres édesvízi csatornahálózat, a backwater-ek egyik szigetén laktunk. Rajtunk kívül főleg angolszászok (britek, kanadaiak, ausztrálok) szálltak meg abban a panzióban, és hát nagyon hiányzott nekik a sör. Ketten fel is kerekedtek és kitartó keresés után találtak egy boltot, aminek szerintem az egész készletét felvásárolták, mert két teli hátizsák sörrel tértek vissza. Jutott mindenkinek. Kellemes, csendes este volt, csak az erdőben horkantott, vagy visított fel néha egy-egy azonosíthatatlan trópusi élőlény. Mi a nyitott verandán ültünk, beszélgettünk és szolidan hörpölgettük a sörünket, amikor megjelent a tulajdonos és a lehető legudvariasabb mosolyát felvéve, de ellentmondást nem tűrő hangon felszólított minket, hogy az alkoholfogyasztást a zárt nappaliban legyünk szíves folytatni. Az indok: kint a teraszon minden arra sétáló láthatja, hogy mit művelünk, és ez erősen rombolná a ház megbecsültségét.

Hát igen. Indiaiakat egyszer se láttunk, hogy étteremben szeszesitalt ittak volna, és részeget is csak egyszer, még Mamallapuramban, ahol egy bokor érnyékában iszogatott néhány rosszkinézetű alak. Az akkori kísérőnk úgy mutogatott rájuk, mintha elvetemült bűnözők lennének. Egyébként a vegetáriánus kosztra (lásd a mellékelt fotókat) nem is igazán csúszik a sör vagy bor.

Az igazsághoz tartozik viszont, hogy Északon mintha nagyobb lazaság lenne, és az ország közepén fekvő Goán is láttunk  alkoholizáló helyieket, amikor három évvel ezelőtt ott jártunk.

Persze, mondhatja erre valaki, hogy a kábítószerfogyasztással szemben bezzeg nem annyira elutasítóak az indiaiak. Lehet – de ez a bejegyzés az alkoholról szólt.

A Mamallapuram és Pondicherry közötti táj nem volt túl érdekes, csak az olykor felbukkanó tenger kötötte le figyelmünket. Egyszer aztán jobboldalt sűrűsödni kezdtek a téglalap alakú, körbekupacolt rizsföldek – gondoltam én először. Lassan azonban gyanússá vált, hogy sehol egy tenyérnyi zöld hely a tájban és ekkor megvilágosodott: sólepárlókat látunk, de mennyit! A látóhatár széléig mindenütt ezek a nagyjából 20 x 40 méteres lepárló-medencék, és közöttük hatalmas, szürkésfehér sódombok. A tenger szintjénél egy-két méterrel alacsonyabban fekvő területen az oda átszivattyúzott tengervízből nyerik a sót. Ezek a végeláthatatlan lepárlók később, Maduraiban, a Gandhi-múzeumban jutottak eszembe, amikor a Mahátmá sómezei gyaloglását bemutató fényképek előtt ácsorogtam. Ő nem  Tamil Naduban, hanem a szülőföldjén, Gudzsaráthban tette meg 1930-ban a híres Satyagraha (vagyis békésen engedetlen) sétáját. Az útja során – amire százak kísérték el – többször felszedte a talajról a sót és beszédekben buzdított a brit sótörvény (az angolok zsebébe folyó sóadó) eltörlésére. Ez az akciója a békés ellenállás újabb hullámát indította el és tovább gyengítette az angolok helyzetét Indiában.

A múzeumban látható még Gandhi híres botja –  elmaradhatatlan társa a gyaloglásai során –, és a rokka, amin fonalat készített ahhoz a szövethez, amit szintén saját kezével szőtt. A legjobban  persze annak az egyszerű ruhadarabnak a látványa maradt meg az emlékezetemben, amit Gandhi akkor viselt, amikor 1948 január 30-án egy hindu nacionalista megölte őt.

Apropó, nacionalizmus. A múzeum egyik falán, ahol Gandhi nacionalizmusa a téma, hatalmas betűkkel van felvésve egy idézet tőle, és ez szintén örökre az agyamba vésődött. Magyarra fordítva így hangzik:

"Az egyénnek képesnek kell lenni meghalni a családjáért, a  családnak meg kell tudni halni a faluért, a falunak a tartományért, a tartománynak az országért, és egy ország csak olymódon lehet szabad, ha szükség esetén kész meghalni az egész emberiség érdekében."

A nacionalizmus egy olyan fajtájának a tömör összefoglalása ez, ami egyrészt beleillik Gandhi "békés ellenállás" filozófiájába, másrészt fantasztikus távlatot nyit – elsősorban az ország szabadságáról szóló részre gondolok –, hiszen kifogja a szelet azoknak a nacionalistáknak a vitorlájából, akik nemzeti érzésüket csak más népek kárára képesek kifejezésre juttatni. Vajon mennyi szenvedésen kell még az emberiségnek keresztülmenni ahhoz, hogy eljussunk a Mahátmá  látszólag egyszerű, de mégis forradalmian új látásmódjához? Mi késztethetne bizonyos politikusokat arra, hogy ha már a történelemből nem képesek tanulni, akkor legalább Gandhi filozófiáját próbálják megérteni?

Sajnos attól tartok, hogy minden hiába. Még maguk az indiai politikusok sem kerülnek elég közel egykori nagy vezetőjük látásmódjához, pedig az ő arcképe néz le rájuk mindegyik indiai papírpénzről.

A motorriksa lekanyarodott a Puducherryből kivezető főútról és egy keskeny, kanyargós betoncsíkon pöfögött velünk tovább. A pálmafákkal tarkított erdő sötétzöldjét itt-ott világosabb tisztások váltották fel, rajtuk néhány házacska. Később lapostetejű élelmiszerboltok előtt haladtunk el, némelyiken felirat díszelgett: Community Auroville. Az úton egyre gyakrabban tűntek fel mopedek, rajtuk a hatvanas-hetvenes évek hippistílusához hasonló öltözetű nyugati nőkkel, férfiakkal.

Hamarosan egy kisebb épületcsoporthoz érkeztünk. A riksás leparkolt és közölte, hogy ez Auroville információs központja. Megállapodtunk vele, hogy mikorra jövünk vissza és beléptünk az árnyas fákkal teli hangulatos parkba, melyben a két nagyobb épület egyike több funkciót is ellát (például étterem), a másikban meg a közösség történetét bemutató kiállítás van.

Mialatt az ebédünkre vártunk, Auroville történetét olvasgattam. A hatvanas évek közepén született meg az ötlet és 1968-ban rakták le az alapkövét, több mint száz ország képviselőjének és a Mamának (a Mother-t  ebben az esetben nem szívesen fordítanám Anyának) a jelenlétében. A Mama Sri Aurobindonak volt az élettársa, de Aurobindo az alapítás idején már nem élt. Sri Aurobindo a huszadik század egyik nagyhatású indiai bölcselője, aki élete jelentős részét töltötte Puducherryben.

Auroville megálmodói és létrehozói nagy érdeklődésre számíthattak, mert hatalmas, több tízezer ember elhelyezésére alkalmas területet béreltek a helyi önkormányzattól. Ehhez képest jelenleg mindössze kb. 1800 fő él és tevékenykedik ott.

Miközben az erdőben a másfél kilométerre levő „view point”-hoz gyalogoltunk, nagyon figyeltem, hátha a fák között megpillantom a community valamelyik lakóépületét, de az ösvényt sajnos úgy alakították ki, hogy erre ne legyen esélyünk.  A „view point”-on is csak messziről láthattuk azt a hatalmas, sárgán csillogó gömbszerű építményt, a Matrimandirt, ami a központi meditációs hely. Állítólag előzetes bejelentkezés és egyeztetés után esetleg egy közönséges turista is beléphet ebbe a szentélybe, melynek közepén egy 70 cm átmérőjű természetes kristály gyűjti össze a napfényt. Látszik, hogy a közösségnek jelenleg is vannak pénzügyi forrásai (adományok, ENSZ-alap, stb.).

A kiállítás nagyon szépen végigvezet minket Aurovill történetén, és fotókon mutatja be a mindennapjaikat. Különösen büszkék az oktatási rendszerükre, ami biztosan nem egyszerű, hiszen saját maguk között kell megtalálniuk a kellő számú pedagógust.

Az 1800 közösségi tag mintegy fele indiai, a második legnagyobb létszám a franciáké, de sokan vannak amerikaiak, olaszok és angolok is. Jelenleg hat honfitársunk él és dolgozik ott.

Sri Aurobindo nevét nemcsak Auroville viseli Puducherryben, hanem egy asram is. Nagyon népszerű és látogatott hely, mi másfél hónappal előre szerettünk volna szállást foglalni az egyik panziójában (csak két napra), de már nem kaptunk. Persze meglátogattuk az asram központi épületét és egy órácskát meditáltunk az udvarán.

Puducherryben azonban a meditálásra legalkalmasabb hely a hosszú tengerpart. A város közvetlenül a tenger mellé épült és egy hihetetlenül széles sétány választja el a házakat a fekete kövekkel kirakott parttól. Télen, monszun idején a víz  haragosan és szakadatlanul morajlik, de éppen erre az egyenletes hangra van szükség, hogy elnyomja a sétány zaját és az ember fel tudjon oldódni a végtelenből folytonosan érkező hullámok látványában.

Kochin felé gurultunk, amikor a város határában feltűnt, hogy sok motoroson bukósisak van, bent a városban meg már csak ilyen fickókat láttunk motorozni. Később megtudtuk ennek az  Indiára nem jellemző látványnak az okát: Kochin város önkormányzata büntetés terhe mellett kötelezővé tette a sisak viselését.

Az ilyen rendelkezés persze ritkaságszámba megy Keralában és Tamil Naduban is, de az egyenletes útburkolat, a pontos vonatok, a viszonylag tiszta utcák - csupa olyan dolog, ami ellentétben áll azzal, ami India nagy részében tapasztalható. Keralában még hulladékgyűjtő ládákat is láttunk az utcákon, ami India északi államaiban elképzelhetetlen. Mint ahogy az olyan járda is, amin gyalogosan lehet közlekedni. Északon, az olykor előforduló járdákon motorok parkolnak, és árusok rakják ki a holmijukat.

Ezek fontos külsőségek, de a leglényegesebb, hogy a déli államokban alacsony a munkanélküliség és nagyon magas az írni-olvasni tudók számaránya. Az utóbbinak az országos átlaga 67% körül van, Keralában pedig 92%, de Tamil Nadué is meghaladja a 80%-ot. Mindkét állam fejlettebb tehát, mint az északiak, és kettejük közül is Kerala jár az élen. Pedig nincs erős ipara. A szolgáltató és kereskedelmi szektor adja a GDP csaknem kétharmadát és érdekesség, hogy az agrár oldalnál (kb. 17%) is magasabb a külföldről hazautalt keresetekből való bevétel (kb. 20%) aránya. Nagyon sokan dolgoznak az Arab-félsziget gazdag országaiban, de Európában és az USA-ban is.

Mellesleg, Keralában a kereszténység aránya 20%, míg az országos átlag 2,4%, de a relatíve sok kersztény nem feltétlenül oka a jólétnek, mert India néhány meglehetősen szegény észak-keleti államában a megkereszteltek számaránya 50% körül van.

Visszatérve a vasúthoz: a vonatok tisztábbak, az állomások rendezettebbek, mint az északi országrészben. A három hét alatt négyszer utaztunk vonaton és mindegyik kellemes volt, rendes, kulturált utazóközönséggel és öt percnél kisebb érkezési különbséggel (ennyit nem neveznék késésnek). Ennek egyik oka talán az, hogy a menetrendet elegendő rátartással állapítják meg. Az egyik utunkon előfordult, hogy a vonat többször megállt a nyílt pályán. Nyugtalanul kérdeztem az egyik útitársat, mire ő megnyugtatott, hogy túlságosan gyorsan jöttünk, ezért várakozni kell, hogy fogadni tudjon minket a következő állomás. Enyhén szkeptikusan hallgattam ezt a magyarázatot, de az eredmény őt igazolta: a hétórás út végén percnyi pontossággal robogott be velünk a vonat Trivandrum állomására.

A legrendezettebb, legtisztább városrész Puducherryben (angolul Pondicherry) fogadott minket. Ez az azonos nevű, apró tartomány fővárosa Chennaytól mintegy százhúsz kilométerre délre. Valaha francia gyarmat volt és a fővárosban most is van egy francia negyed. Mintha hirtelen Dél-Franciaországba csöppent volna az ember! Pasztelszínekre festett villaszerű házak kis teraszokkal és spalettás ablakokkal, a viacolor burkolatú utcákon alig látni embereket – csak néha húz el egy-egy mopedes, bicikliriksás – és sehol sincs szemét vagy gyanús eredetű folyadék. A sarkokon francia utcanévtáblák és nagyobbak is, melyek arra hívják fel a figyelmet, hogy vigyázzunk Pondicherry tisztaságára.

Persze, ha az ember elhagyja ezt a kis területű városrészt, akkor ismét a jellegzetes indiai utcakép fogadja: közlekedési káosz és tömeg. Vajon az egy utcával odébb kezdődő francia negyedbe miért nem szivárog be ebből semmi? Az első fél nap élveztük, hogy „európaias” környezetben lehetünk – ott volt a szállásunk is –, de aztán azon kaptuk magunkat, hogy valami visszahúz az indiai kavalkádba. Talán, mert ott mindig volt valami látnivaló? Vagy a színes emberforgatag? Vagy egyszerűen csak az volt az oka, hogy mi végül is nem Dél-Franciaországba akartunk menni, hanem Indiába?

A dalit (érinthetetlen) asszony lassan egyenesedett fel a görnyedt testtartásból, amit a kunyhó alacsony bejárata kényszerített rá. Lesimította szoknyáját, füle mögé tolta  elszabadult hajfürtjeit és szelíden mosolygott, kivillantva bételtől vöröses fogait. A bejárat felé mutattunk, hogy bemennénk, ha lehet, mire ő elindult és közben intett, hogy kövessük. A pálmarost fedelű lak egyetlen helyiségből állt, ami két keskeny résen és a bejáraton keresztül kapott némi fényt. Bútor nem volt benne, csak egy láda és a falba vert szögek. Az egyik sarokban mindenféle edények sorakoztak, a szemközti falon pedig hindu istenségek és szentek képei – a házi oltár. A körülményekhez képest rend és tisztaság uralkodott, és semmi kellemetlen szag.

Talán elsőre is feltűnőek a mellékelt képen az asszony nem „szokásos” indiai arcvonásai, vagyis a lapos orr, a kissé előreugró arccsont, az erőteljes szájkörüli redők, a nagyon sötét bőr és a szinte gyapjas haj. Vagyis a hölgy rendkívül hasonlít az ausztráliai bennszülöttekre, és ilyen típusokkal tucatszámra találkoztunk Dél-Indiában. Példa erre a következő képeken látható bicikliriksás és az újságolvasó férfi is.

Hogy kerülnek az „aborigines”-ek rokonai Indiába? A válasz kissé meglepő: ők mindig is itt éltek, pontosabban, ők érkeztek ide elsőként. Ugyanis az a helyzet, hogy Dél-, és Délkelet-Ázsiát ezek, a manapság ausztraloidnak (vagyis délinek) nevezett népek lakták. Őket szorították dél felé (Új Guineára és Ausztráliába) a  csaknem négyezer évvel ezelőtt északról beözönlő, részben Közép-Kínából, részben meg a Kaszpi-tenger északkeleti vidékeiről származó népek. Csak néhány tízezren maradtak belőlük a Fülöp-szigeteken, Malajziában és itt, India déli részén.

Mit hoztak magukkal az Indiába benyomuló világosbőrű indogermán népek? A kétségtelenül magas szintű kultúrájukat és még egy dolgot: a ’varna’-t. Ez szanszkritul ’szín’-t jelent és egy rafinált rendszer, mely alapján a lakosságot, főleg a bőrük színe alapján sorolták osztályokba. Az ott talált fekete ausztraloidok és dravida népek persze a legalacsonyabbakba kerültek és mivel ez öröklődött (it a furmány a dologban!), ezért esélyük sem volt a beosztásukból való szabadulásra. A ’varna’-t aztán a több mint háromezer évvel később érkező portugálok átkeresztelték kasztrendszernek.

Talán érdekes, hogy a Délkelet-Ázsiát elözönlő mongoloid népek nem alkalmaztak ilyesfajta megkülönböztetést, inkább beolvasztottak. És még egy megjegyzés: az Indiába benyomult indogermánok másik ága Nyugat-Északnyugat felé vonult, és belőlük alakult ki a mai európai népek túlnyomó többsége...

---------------------

A Trivandrumtól délre levő Kovalam kellemes, homokos tengerpartját vasárnaponként ellepik a helyi kirándulók. Csoportosan jönnek, sokszor egész családok. Tömött sorokban sétálnak a parton és egyik szórakozásuk, hogy nézegetik a számukra egzotikumnak számító nyugati turistákat. Különösen a szinte semmit sem takaró bikiniben heverésző lányoknak volt nagy sikere az indiai ifjaknál. (Én meg azzal múlattam magam, hogy számoltam, hány srác botlik meg, miközben a csajokat bámulja visszafordulva is, ahelyett, hogy a lába elé nézne.) A strand királynője kétségtelenül az a karcsú, vöröshajú szépség volt, aki minden naplementekor ott ült a langyos homokban. Aznap is ezt tette. Lábait maga alá húzva a látóhatárhoz közelítő napkorong felé fordult - az éltető sugarakban lángoló bokorrá változott hullámos hajkoronája. Három, ausztraloid vonású fiatalember közeledett a parton és láthatóan úgy igyekeztek, hogy közvetlenül a nyugati szépség előtt kelljen elhaladniuk. Amikor odértek, hirtelen megálltak és egyikük a lány felé nyújtotta a jobb kezét. Ő felnézett, egy darabig habozott, aztán lassan felemelte törékeny karját. Amikor tenyerük összeért, a fiú szeme boldogan csillant meg és fogai fehéren villantak elő. Fekete bőrén apró, vörös fények játszottak, miközben úgy tűnt, hogy soha nem akarja elengedni a  fehér kezecskét. Lassan a lány is elmosolyodott.

Igy találkozott a kovalami strandon a homo sapiens régen elvált két ága. Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Az indiai naplemente szikrázó fényeiben közelebb kerültem a válaszhoz.. Olyan szép jelenet volt, hogy beleborzongtam...

Békésen sétáltunk az egyik templom bejárata felé Trichy-ben (Tiruchirappalli), amikor férfiak különös csoportja sietett el mellettünk. A szokásos utcai káoszban, a bicikliriksák és a többi gyalogos között határozott léptekkel, állandóan a templom felé fordított tekintettel haladtak, szorosan egymás mellett. Testüket deréktól lefelé hosszú, fekete anyag (lungi) takarta, felül meztelenek voltak, eltekintve a nyakukban lógó különféle füzérektől és láncoktól. Sötét testük a bozontos hajzattal és  szakállal elég marcona kinézetet kölcsönzött nekik. Később, a templomban több hasonló társasággal is találkoztunk.

Természetesen este az első dolgom volt, hogy megkérdezzem a szálloda portását. Az értelmes tekintetű, iskolázott recepciós készségesen elmesélte, hogy a feketébe öltözött emberek a Sabarimala zarándoklaton vesznek részt. Céljuk az Ayappa nevű templom, Kerala és Tamil Nadu határán. Negyvenegy napig tart a zarándoklat, és ezalatt meglátogatják az útjukba eső templomokat. Bőjtölniük kell. A bőjt abból áll, hogy nem ehetnek húst – ez nem nagy lemondás, mert a dél-indiak nagy része vegetáriánus –, nem ihatnak alkoholt, nem dohányozhatnak, tilos a szex, nem borotválkozhatnak, nem vághatnak körmöt, mezítláb kell járniuk, a puszta földön aludniuk, és tartózkodniuk kell a testi vagy szóbeli erőszaktól. A nők közül csak a kislányok és a menopauzán túl levők csatlakozhatnak. Állítólag ez a zarándoklat a második (!) legnagyobb a világon a mekkai muszlim hadzs után.

Miután megtudtuk, hogy szükségszerűen békés emberekről van szó, másnap a közelben levő Tanjavur templománál barátságosan rámosolyogtunk az egyik ilyen csoportra. Nemcsak viszonozták az üdvözlésünket, hanem beszédbe is elegyedtek velünk és feltették az Indiában szokásos kérdéseket: Hogy hívnak? Honnan jöttél? Meddig maradsz? A végén persze következett a szokásos fotózás, amihez ők ragaszkodtak.

Ilyen – kissé testszagú –, sabarimala zarándokokkal álltunk aztán sorba az egyik belső szentély előtt, hogy eljussunk a pocakos papig, aki az elé lépőknek megérintette a fejét és egy-egy fehér és vörös pöttyöt nyomott a homlokára, majd hanyag mozdulattal belökte egy ládába a feléje nyújtott tízrúpiást. (A fotó egy külső oltárnál készült, mert bent szigorúan tilos fényképezni.)

Nem magától értetődő, hogy egy nyugati turista beléphet a szentélybe. A hindu szentélyek jelentős részében tiltva van és erre egy hatalmas, angol nyelvű tábla figyelmeztet is. Két templomnak pedig még a területére se engedtek be minket, nemhogy a belső szentélybe. Igaz, olyan is előfordult – szintén Trichy-ben a Rockfort templomban – hogy a tiltást hírdető tábla mellett eltökélten megálltam és mutattam a bent bóklászó papi öltözetű fickónak, hogy be szeretnék menni. Először határozott nem-et intett, de barátságosan mosolygott, amitől bátrabb lettem és mutattam a csuklómon levő narancssárga pamut karkötőt, hogy én Buddha tisztelője vagyok, vagyis rokon. Végül aztán megenyhült és nemcsak beengedett, hanem körbe is vezetett a szentélyben és mesélt, magyarázott. Megmutatta például azt a mennyezetre festett Sivát, amit mindegy, hogy milyen irányból nézünk, mindig ránk tekint és a lábujjai is felénk fordulnak. A végén persze tartotta a markát (mármint a pap).

Ugyanitt, a Rockfort templomban – ami a város közepén magasodó sziklára épült – részt vehettünk egy közös étkezésen. Minden délben 12:15-kor ugyanis ingyenes ebédet osztanak azoknak, akik éppen arra járnak, tehát a magunkfajta nem-hinduknak is. Két hatalmas üstben készült az étel: egyikben a rizs főtt, a másikban meg valami nagyon currys, nagyon fűszeres zöldségragu. Ezt porciózták aztán ki a puszta kövezetre lerakott banánpálma-levelekre. Sajnos az utolsó pillanatban meggondoltuk magunkat és mégsem ettünk belőle. Nagyon az utazás elején voltunk még és nem mertünk kockáztatni.

A rendkívül keskenyarcú férfi előretolta hosszú, hegyes orrát és amikor megszólalt, szemüvegén szigorúan villant a vonatfülke gyér világítása: „Az is a hindu vallásnak egy ősi formája. Ők is hinduk.” „Na de ők animisták! Erdőben, vízben lakozó szellemekben hisznek.” Próbáltam bizonygatni az igazamat, de az intelligens, viszont nagyon csökönyös hindu nem tágított: „Indiában minden ősi vallás a hinduizmus egyik korai formája.”

Eltekintve attól a képtelenségtől, hogy állítása alapján az India belsejében ma is élő törzsek (például samanisztikus) hite is a hinduizmus része volna, a hazafias öntudatban nem szűkölködő útitárs akaratlanul rámutatott vallásának néhány fontos jellemzőjére: sokrétűségére, szerteágazottságára és bonyolultságára. Mindez valószínűleg abból ered, hogy az évezredek során sok helyi kisebb vallás rituáléit és isteneit „olvasztotta” magába a hinduizmus.

Persze az igazi hindu egyetlen személytelen istenben hisz: a Brahmanban, a legfelső létezőben, az ősokban. Találkoztam már olyan indiaival, aki nem is értette, hogy miért tartjuk a vallását többistenhitnek. Hát nyilván azért, mert a Brahman alatt rengeteg kisebb-nagyobb istenséget imádnak. Kezdve a szentháromságukkal, vagyis a Bráhma (nem keverendő össze a fenti Brahmannal), Siva, Visnu trojkával. Mindegyiknek van női kísérője, vagyis felesége, ráadásul mindegyik több formában is megjelent az idők során (Visnu például Ráma és Krisna, Siva pedig a tánckirály Natárádzsa alakjában), és ez igaz a feleségeikre is.

A többi, kisebb isten közül fontos szerepe van Shiva két gyermekének Murugannak és az elefántfejű Ganéshának. Tamil Naduban azt tapasztaltuk, hogy ennek a két istennek legalább annyian hódolnak, mint a (fenti) szentháromság tagjainak. A Ganésha tiszteletére emelt templomokban mindenütt tartanak egy elefántot, amely egész nap a bejárat mellett ácsorog és némi papírpénz fejében ormányát a hívő fejére helyezi, ílymódon megáldva őt. Kipróbáltam, hogy csak úgy odaálltam a hatalmas jószág elé, de ő mindaddig értetlenül nézett rám és nem mozdult, amíg elő nem halásztam egy tízrúpiást és azt az ormányába nem illesztettem… Murugan tiszteletére rendezik a thaipusam ünnepet, amely arról híres, hogy a hívők különböző súlyokat erősítenek a bőrükre, illetve hegyes tűkkel szúrják át az arcukat.

Az apróbb istenek és démonok mindenütt láthatók a dél-indiai hindu templomokon, hiszen a jellegzetes tornyaikat, a gopuramokat, ezeknek a tiri-tarka, égetett csempéből készült szobrocskáival borítják. A gopuram a go (tehén) és a puram (jelenthet várost, helyet, vagy testet) szavakból tevődik össze. (Indogermán rokonság: a tehén sznaszkritul go, angolul cow, németül Kuh.) A legmagasabb és legszebb gopuramjai a Meenakshi templomnak vannak Maduraiban. Gyönyörű, lépcsőkkel borított belső udvarának közepén egy hatalmas medencében vízililomok virágzanak.

A templomokban nemcsak „hivatalos” papokat látni, hanem olykor hosszúszakállú gurukat is, akik az udvaron, az árnyékba húzódva osztanak áldást és észt a köréjük sereglőknek. Sajnos azonban nemcsak ilyen szent emberek tanyáznak a színes oszlopokkal díszített csarnokokban, hanem mindenféle csekély értékű, vagy éppen giccses emléktárgyat kínáló árusok tömege. A hinduknak nem volt (még) olyan vezetőjük, aki megtisztította volna a templomot a kufároktól…

„A város keleti szélén találsz egy huszonöt méter hosszú, tizenkét méter széles és öt méter magas sziklatömböt. Menj oda és láss hozzá faragni. Nem árt, ha egy kicsit igyekszel, mert csak tíz éved van rá, hogy öt darab templomot kivéss a kemény kőzetből. Vigyél magaddal segítséget, amennyit akarsz.”

Valahogy ilyenképpen szólt annak idején  Narasimhavarman király, Malabalipuram uralkodója, a legkiválóbb kőfaragójához. A jóember valószinűleg megtiszteltetésnek vette, hogy örök időkig fennálló szentélyeket faraghatott az isteneinek, miközben ő háncskunyhóban, vagy barlangüregben lakott és a királyának is csak vályog-palotára tellett.

Nem esett kétségbe a határidő miatt, mert megvoltak az ősi módszerei. Először lyukakat vésett a sziklába sűrűn egymás alá és alaposan kiszárított fadarabokat dugott beléjük, amiket aztán napokon keresztül szorgalmasan locsolt. A fa megdagadt, a gránit pedig repedezni kezdett és hamarosan kialakultak a templomok durva körvonalai. Kezdődhetett a finom munka és a határidő letelte előtt – akkoriban ez nem történhetett másként – elkészült az öt templom és nevet is kaptak a Mahábhárata hőseiről.

Ma is ott állnak Mahabalipuram, vagy népszerűbb nevén Mamallapuram szélén és belföldi látogatók tízezrei keresik fel minden éven, mint ahogy a város többi  hasonló, 1300- 1400 évvel ezelőtt épített templomait is. Amik persze nem mind monolitok – vagyis egyetlen kőtömbből kivésettek –, de a díszítéseik nem kevésbé szépek, mint a fent leírt Pancha Rathas (Öt Szekér) temploméi. Az egyik ilyen, a tengerparton épült Shore Temple a város egyik szimbólumának számit.

Végigjártuk a település sziklákba álmodott szentélyeit, és közben eszembe jutottak a kőnek, ennek a formáját sokáig megtartó anyagnak és az ősi isteneknek a kapcsolatai (piramisok, a Húsvét szigetek szobrai, Angkor, Khajuraho, Petra) és a Biblia is az egyház sziklaszilárd támaszával, Péterrel (kőszikla).

Később elhagyták a monolit technikát a dél-indiai dravidák és a kifaragott kőtömböket egymásra rakva emeltek templomtornyokat. (A fenti képen  levő Kanchipuramban emelkedik a város felé.) Ezeket is csak kívül díszítették szobrokkal és domborművekkel, a belső szentély falai csupaszok maradtak.

Itt, Tamil Nadu államban szinte minden nagyobb település büszkélkedhet néhány, legalább nyolcszáz évvel ezelőtt épült hindu templommal. A többségükben manapság is tartanak szertartásokat, amiken mindig sokan vesznek részt. Mit résztvesznek! A templomban töltik az egész napot. Ott társalognak, tisztálkodnak, esznek és békésen szundikálnak a koradélutáni melegben. A hinduk vallási szokásiról a következő fejezetekben írok.

Csodával határos módon még működő ócska autók, motorok, folyamatos tülkölés, töredezett, vagy hiányzó útburkolat, órákat késő vonatok, életveszély a közlekedés minden percében – és ennek ellenére viszonylag kevés baleset –, járda nélküli utcák, bőzös lefolyók, ótvaros, rühes, tépettfülű kóborkutyák, idegesítően nyugodt, púpos tehenek, mindent felfaló kecskék, a ruhád szélét ráncigáló és száz métereken keresztül kitartóan kéregető asszonyok és gyerekek, erőszakos, és téged még két nap múlva is felismerő árusok, gyanúsan foltos szállodai ágyneműk és törülközők, mocskos üléshuzatok és abroszok, csatornaszagú fürdőszobák, és állandó testközelség…, emberek, emberek mindenütt!

Miért utaztam ismét oda?! Mi ebben a jó, vagy pláne a kellemes? Miért nem egy tisztább, nyugodtabb helyet választottam úticélnak? Kell ez nekem?

Miért van az, hogy amikor ismét otthon vagyok, akkor már másnap hiányzik és legszívesebben a következő géppel visszarepülnék Delhibe vagy Mumbaiba? Van erre értelmes magyarázat? Vagy az egész csak megfoghatatlan hóbort?

Nézzük hát! Keressük az érveket, amik egy ilyen utazás mellett szólhatnak! Talán az ottani emberek mosolya, kedvessége, az a naiv természetesség, ahogy a kamerád elé állnak, sokszor anélkül, hogy kérnéd őket? Talán az a közvetlenség, ahogy beszédbe elegyednek veled és igazi, szinte gyermeki érdeklődéssel hallgatják a kérdéseikre adott válaszaidat? Talán az ételeik, amiknek az ízét, illatát a hazatérésed után is még napokig fel tudod idézni? Talán az, hogy ott mintha mindig ünnep és karnevál volna, ahol az emberek – különösen az asszonyok – színpompás nemzeti viseletet hordanak hétköznap is? Talán a különlegesebbnél különlegesebb műemlékek, melyeket olyan mennyiségben láthatsz ott, mint sehol másutt a világon?

Igen, mindez együtt olyan varázslatot teremt, amiben még a negatív élményeknek is fontos helyük van és az egész egy hihetetlen és csak Indiában lehetséges időutazással ajándékoz meg: olyannal, mintha egyik napról a másikra visszakerülnél a középkorba, de annak egy kölönös változatába, ahol vannak autók, repülők és internet is.

Ezért azt hiszem, nagyon rendben van, hogy ismét Indiába utaztunk. Ezúttal a két legdélibb államban, Tamil Naduban és Keralában jártunk, melyek részben eltérnek az első bekezdésben felsorolt dolgoktól, ami persze még vonzóbbá teszi őket. Erről és  sok minden egyébről írok majd a következő bejegyzésekben.